Milyen szerepük volt a nőknek a szamurájtársadalomban

A Tokugava korszak idején jelent meg Japánban egy könyv, amely az Onna Daigaku, vagyis "Az asszonyok nagy tankönyve" címet viselte. Ebben az alapvető munkában rajzolta meg a tekintélyes tudós, Kaibara Ekken (1630-1740) az évszázados hagyományok alapján az eszményi szamurájasszony képét. Idézzünk belőle néhány jellegzetes megállapítást: "Az asszony nem alárendeltje egyetlen hűbérúrnak sem. Ennélfogva férjét kell urának tekintenie, akit köteles a legmélyebb tisztelettel és nagyrabecsüléssel övezni (…) Az asszony legnagyobb, életfogytig tartó kötelessége az engedelmesség. (…) Az asszony legyen mindig a helyén, szigorúan ügyeljen erkölcseire és viselkedésére. Már pirkadatkor legyen talpon, és csak késő este térjen nyugovóra (…) Bármennyi cselédet is tartson, az asszony sohase sajnálja a fáradságot, hogy mindenen rajta tartsa a szemét, és mindenről maga gondoskodjék. Kötelessége, hogy megvarrja apósa, anyósa ruháit, és elkészítse ételüket. Legyen meg benne mindig a hajlandóság arra, hogy férje óhajait teljesítse, hajtogassa össze ruháit, kefélje ki takaróját. Törődjön gyermekei nevelésével, mossa ki a piszkos holmit, és életének középpontjában a háztartás álljon. (….) Amelyik asszony így cselekszik, az biztos lehet abban, hogy házassága harmonikus és tartós lesz, háza pedig a békesség és egyetértés hona." Röviden összefoglalva tehát az ideális szamurájasszony engedelmes, önzetlen, kötelességtudó és fegyelmezett volt, ezenkívül feltétel nélkül alárendelte saját személyét mások érdekének. Mai szemmel nézve ez az életforma felettébb beszűkültnek és örömtelennek tűnik. Az érintettek azonban korántsem éreztek így. Igaz, életük otthonukra és családjukra korlátozódott. Ennek keretein belül azonban óriási tekintélyt és bizalmat élveztek, befolyásuk a gyermekek nevelésére igen komoly volt. Ezenkívül azt is figyelembe kell vennünk, hogy a legtöbb szamurájasszony maga is szamurájcsaládból származott, ami annyit jelentett, hogy jövendő feleségként és anyaként betöltendő szerepkörére alaposan felkészülhetett, és ezek a feladatok számára teljesen természetesek voltak.

Az ifjú lányok nevelése egyébként nem korlátozódott azon házias erények elsajátítására, melyeket az Onna Daigaku megkívánt tőlük. Éppen ellenkezőleg! A leendő szamurájasszony kicsiny gyermekkorától fogva együtt gyakorolta fivéreivel a fegyverforgatást. Hiszen feleségként elvárták tőle, hogy férje távollétében, ha a szükség úgy kívánta, házát és családját fegyverrel is oltalmazza meg. Ezért tanult meg már jó korán bánni az egyenes lándzsával (jari), a kardhegyű lándzsával (naginata), a rövidnyelű hajítódárdával (ucsi-ja) és a rövid tőrrel (kaiken), amit ifjúkorától fogva a keze ügyében tartott. Hogy a szamurájasszonyok lelkét mennyire áthatotta a merészség és a halál megvetésnek szelleme, az jellemzően mutatkozott meg azokban a helyzetekben, amikor saját becsületüket kellett megvédeniük. Ha megerőszakolás, vagy a megaláztatás bármely más formája fenyegette őket, akkor habozás nélkül követtek el öngyilkosságot úgy, hogy határozott mozdulattal átvágták a torkukat.