Hogyan bukott meg a szamuráj állam

1853. július 7-én vetett horgonyt Matthew Perry sorhajóskapitány parancsnoksága alatt négy amerikai hadihajó, az edói öbölben. Az üzenet, amit a kapitány kormánya megbízásából a sógunnak átnyújtott, a következőt tartalmazta: Japán nyissa meg határait, és kereskedelmi egyezmény keretében engedélyezze a két állam közötti szabad árucserét.

Ez a követelés a bakufut igencsak szorult helyzetbe hozta. Japán már több mint 200 éve elszigetelte magát a külvilágtól, határait lezárta, és halálbüntetés terhe mellett megtiltotta, hogy bárki azokon ki- vagy belépjen. Viszont a szigetország körül már jó ideje cirkáltak az európai nagyhatalmak hajórajai, amelyek csak a kedvező alkalomra vártak, hogy behatolhassanak az országba. Milyen magatartást tanúsítson a technikailag elmaradott Japán ezzel a kézzelfogható fenyegetéssel szemben? Az amerikaiak erőteljes nyomása nyilvánvalóvá tette, hogy a választ már nem lehet sokáig halogatni. A bakufu kezdetben mégis megpróbált időt nyerni. De a nyomás évről évre nőtt, míg végül a kormányzat ellenállása feladására kényszerült. 1858-ban megkötötték az Egyesült Államokkal az óhajtott kereskedelmi egyezményt, majd három évvel később Oroszország, Anglia, Franciaország és Hollandia is sorra kerülhetett. A bakufu idegenekkel szembeni engedékenysége megosztotta a japán társadalmat. Míg az egyik tábor a nyitásban az ország korszerűsítésének lehetőségét látta, addig a másik fél az első adandó alkalommal meg kívánt szabadulni a gyűlölt idegenektől.

Követelésük így hangzott: minthogy a fejvesztetten cselekvő bakufu elárulta a japán érdekeket, mondjon le, és a hatalmat adja át a tennónak, aki a külföldiekkel kötendő kereskedelmi szerződések legszívósabb ellenfele volt.

A következo években tovább éleződtek az ellentétek. A kezdettől fogva ellenszenvvel fogadott kereskedelmi partnerek fennhéjázó viselkedése (úgy tettek, mintha ők lennének az ország urai) módfelett felháborították a japánokat. Többször meglőtték és meg is ölték azokat a külföldi utazókat, akik az ország szokásait és erkölcseit megsértették. A külföldi hatalmak erre megtorló intézkedésekkel válaszoltak: 1863-ban hadihajók lövedékei borították lángba Kagosima városát, 1864-ben elpusztították a simonoszeki erődöt. Az elégedetlenség nőttön nőtt, s vele együtt a remény is, hogy a bakufut megfoszthatják hatalmától. De a reménykedőknek hamarosan keserűen csalatkozniuk kellett. 1866-ban alig 35 évesen elhunyt Kómei császár, az ellenállók vezéralakja. Utódja fia, az alig 15 éves Mucuhito lett, akiről akkoriban még senki sem sejtette, mi lakozik benne.

Ezután az események felgyorsultak. A külföldi hatalmak kemény nyomása arra kényszerítette a bakufut, hogy nem sokkal Kómei halála után beleegyezzen a behozatali vámok csökkentésébe. Ez az újabb engedmény a már eddig is szenvedélyesen gyűlölt fehérekkel szemben olyannyira felszította az egész országban az elkeseredés lángját, hogy a puskaporos hordó végül felrobbant. Délen császárhű szamurájok serege gyülekezett, hogy a főváros ellen induljon. Ebben a kritikus helyzetben a sógun úgy ítélte meg, hogy a játszma elveszett. 1867. október 14-én lemondott hivataláról az ifjú Mucuhito császár javára. Így ért véget váratlanul és tragikusan, szinte egyetlen éjszaka alatt a szamurájok majdnem 700 évig tartó uralma Japánban.

A hivatalát vesztett sógun ugyan a következő években még kísérletet tett arra, hogy fordítson a kockán. Sikerült 100 ezer hívét hadba szólítania, akikkel Kiotóra támadt. De már az első összecsapás során világossá vált, hogy ezúttal a régi és új idők léptek egymás ellen csatasorba: az ex-sógun csapatainak régimódi, íjjal, karddal, lándzsával indított támadására a lélekszámukat tekintve jóval kisebb császári csapatok Európából származó puskáinak össztüze felett. S amikor a lőporfüst felszállt, ezzel együtt végérvényesen szertefoszlottak a múltba való visszatérésről szőtt álmok is.

 << Vissza az oldal tetejére >>